Jó ideje figyelem már, ahogy a város rengetegében élő emberek igyekeznek néhanapján kitörni beszűkült életterükből. Hétvégén vagy ünnepnapokon összetrombitálják a családot, és mennek az erdőbe vagy vidékre, ahol végre nyugalom van (tehát nincs egy teremtett lélek sem).
Nem véletlen, hogy egyre vonzóbb a falusi turizmus is, hiszen sokan vágynak a vidéki idillre, kertes- vagy vidéki ház után áhítoznak. Megértem. A zsúfolt közterületeken, tömegközlekedési eszközökön, bevásárló központokban, forgalmas utakon, utcákon, a munkahelyeken, a gyárakban, hivatalokban, mindenhol azt érezhetjük, hogy sokan vagyunk egy helyen. Az "egymás hegyén-hátán" életforma sajátossága pedig, hogy könnyen megsértjük egymás személyes, intim szféráját. Nehezen toleráljuk ezt a jóformán csak lélegzetvételnyi testi távolságot az idegenekkel szemben, s sokkal feszültebbé, ingerlékenyebbé válunk.

A város az a hely, ahol emberi természetből sok, természeti környezetből pedig kevés van.
Tudom, sokaknak nem adatik meg, hogy belekóstoljanak a vidéki életérzésbe, és olyanok is vannak, akik csak messziről tartják szépnek ezt az életformát, s nem akarnak elszakadni a város kínálta lehetőségektől.
A kertvárosi környezet azonban egy olyan köztes ,"hibrid" megoldást kínál, melyben vidékies, városi miliőben érezheti magát az ember.
Minden városban akad kertvárosi kerület. Sok helyen e területek az egykori falvakból "felépített" városok jelképes örökségeivé váltak, s sajátos néprajzi, kultúrtörténeti értékeivel képezik az új városok múltját.
A kertváros igazi különlegessége az, hogy megőrzött még valamit azokból az egykori értékekből, mely az ember-természet, és ember-ember kapcsolatában a tiszteleten alapultak....S együtt fejlődött, változott ugyan a várossal, ám még ma is az "egyszerű" vidéki élet lehetőségét ( a "szabadságot") kínálja ugyanúgy, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése